Mit nekem idő te meg nem szűnő kötelék,
miért követnélek számolva zűrzavaros ketyegésed szűnni nem tudó múlásérzet…?
Miért erőlteted monoton?! Megszaggatva bőrömet barázdák százaival öltöd be testemet.
Eljő az az idő mikor testemet elhagyva nevetek majd rajtad s unalmas dolgoddal már nem törődöm nyugalmamban.
Haragot írnék tüzes tollal lélek falára vésném azt!
Kezembe izzó pennát adjatok, vezesse azt a düh s az irgalom!
Had hántsam fel bőrét szenvedned kell majd a jóért.
Hamu marad majd lelkedben, keserű betűk zaja zavar nap mint nap téged,
talán akkor majd megérted...
Tisztátalan elmédben csapongsz szüntelen, zűrzavar honol léptedben.
Jogosnak érzed ezt?
Bűnös vagy! De téged még nem büntet…
Haragja mély gyomrában forr, de neked még van időd…
Elmédben a szép idők szele simogat, de fiad bőrét majd tűz nyalja!
Holtan gondolsz e majd arra?
Áh mint szitán a víz zuhan oly kevés időnk maradt
miért fénylik még mindig az arany?!
Miért fal mohón a gazdag, ha 4 földön sincs annyi arany
mit a becstelen birtokolni akar!?
Hol tudunk megállni?
Ki lesz ki nemet mond a csillogás könyörtelen urának s szemet nyit a sok világtalannak?
Bong a harang éjfélt üt az óra
s az arcomat fény már nem nyaldossa.
Úszik a langyos szellő
éber embert kereső erő
körbejár egy erdőt
s kismadarat reptető pihe szellővel egybenő.
Az ablakon át besurran egy holdárny
mely ezüstfolyássá lesz ha megérint egy hűs vízcseppet....
forog tovább lehull valahová.
Némaság ül most a tájon
mikor kipillantok házunk ablakából.......
Szemébe néztem s csend lett
őrjítő sikoly szakítja testem.
Fagyott kezében holtak lelke remeg
mint kis üvegben a legyek repte.
Közel jött s nevetett
harsány hangja libabőrt vetett.
Megdermedtem, mozdulni nem lehetett
csúf lelke tapogatta testemet.
Ordított mintha fájna
lángra lobbant nyálkás háta!
Dühében remegett a teste
nem kaparintassz meg engemet!
Harmatvirág csepp csöppen rám
tündöklő szirmát simogatom napokon át.
Nem enged el illata körülölel, szorít s rabulejt,
ismét csillagos ég alatt alszom el.
Harmatvíz délibáb
napsütötte árnyból áll.
Megfognám a tájt talán..
Reménytelen látomás.
Dallam száll kis homály
nyugalom száll ma éjjel rád.
Ring a fény testhez ér
együtt érez minden lény.
Mosoly száj gyógyító szempár
tekint rád az égen át.
Felhőtlen lég tiszta éjj ezer
csillag szorja szét.
Nyugodt már alszik tán
minden mi érzi az éjszakát.
Hideg szellő, fagyos eső
nekem mégis izzik a belsőm.
Felforrt lég süvít tovább
hűthetetlen test sétál tovább.
Nem tör meg se fagy se szél
jöhet bármi ha a lélek ép.
Tekergőző lét csupa lárva szanaszét,
nyálkás beton lábad ég üvegszilánk vágja szét.
Romlott erkölcs bűzlő testek, a pokol tépjen szét bennetek!
Szennyes lélek pénzre éhes nem számít más a csaló létnek!
Tisztulj élet!! Űzd ki innen! Nem való ide eme förtelmes tetem!...
Formabontó sziréntestek
kísértenek mindenfele,
testhez simul minden lepel
férfi szemnek ez a gyenge
Atyaég mi ez az egész?
Őrült este, gyönyörcseppek,
de nem kortyolhatok bele..
Érték vagy mely nem veszhet
érték ki nélkül elveszel
sose szídd ha elmegy
hisz addig mindent megtett amit lehetett!
Szomorúság ül rajtam
vad felhők suhannak
kínos álmok múlnak
s nem látom már a múltat.
Feledném e gondokat
ha tehetném a dolgomat
hisz vár rám egy jobb világ
körös körül a világ.
Nyers szó ha előtör egy éjjel
leírom hát hadd csüngjön a létben.
Csavart egy gondolat eme remek mondat
mit tégyek vele hajtom ide vagy oda.
Ha értelmét keresed nem kell messze menned
csendes éjjen alvó lélek nem töpreng ezeken.
Nyári tájon lebben az álom
mostoha holdárny elébe állott
feszeng e táj nem bírja már
megreped az ég s lehull az éj.
Sötét van és hideg, álom már nem dereng,
korhadt fa dísze lehull a vízbe.
Csobban a táj elmúlik már
s csendben alszanak a csillagok tovább.
